Az ember és a ló kapcsolata hosszú múltra tekint vissza. Az ember az ősidőkben a lovat csak a húsáért vadászta. Hamar felismerte, hogy a vadlónak nemcsak a húsa ízletes, hanem egyéb tulajdonságait is hasznosíthatja. Ugyanis a vadászat során leterített kancák tehetetlen kiscsikóit az ember könnyen elfoghatta. A kölyökállatokra jellemző a gondozóhoz való vonzódás, s ez módot adott arra, hogy felfigyeljenek a csikók értelmességére, kezességére, idomíthatóságára. Így következett be lépésről lépésre, hogy az ember a maga szolgálatába állította a ló több tulajdonságát: gyorsaságát, erejét, szívósságát, tanulékonyságát. Ezt a folyamatot nevezzük háziasításnak (domesztikáció). A ló egyre inkább az ember hűséges és nélkülözhetetlen társává vált.
A századfordulóig szinte nélkülözhetetlen volt a ló a közlekedésben, a harcászatban, a mezőgazdaságban. A gépesítés előrehaladtával háttérbe szorult ugyan, száma szerte a világon csökkent, de csak átmenetileg. A "betonerdők" korszakában az ember újra felismerte, hogy szüksége van a lóra, mely nemcsak élő kapcsolat a természethez, hanem hasznos, egészséges szórakozást nyújtó társ is a szabadidőben.